jatekszoba.hu

Hosszú, körültekintÅ‘, és fájdalmasan pénztárcakímélÅ‘ vajúdás után egészen pontosan három nappal ezelÅ‘tt sikerült kompromisszumos megoldásként szállást foglalnom a Central Park tÅ‘szomszédságában fekvÅ‘ Riverside Studios Hotelbe. Mint általában ilyenkor, ezúttal is igyekeztem a lehetÅ‘ legtöbb körülményt alaposan megvizsgálni, vagy körüljárni, melyek lefedték a távolság, közlekedés, elhelyezkedés, megközelíthetÅ‘ség, kényelem sokszögét (már amennyire ezt egy óceánnyi távolságból távlinkek segítségével meg tudtam állapítani). És bár az elmúlt napokban lépten-nyomon ütköztem bele New York városának szörnyű ingatlanárairól szóló ódákba, ezt mégis csak akkor értettem meg igazán, amikor a saját bÅ‘römön tapasztaltam, hogy egy puritánnak mondható 4 éjszakára szóló lehetÅ‘ségért nem egészen pontosan 420 dollárt gomboltak le a hitelkártyámról. Az aktuális árfolyamszint tükrében ez az uszkve 80 ezer magyar királyi forint arra jogosított fel, hogy teljes egészében kihasználjam a 15 négyzetméternyi helyiséget 5 napon át, a benne található televíziókészülékkel, hűtÅ‘vel, és légkondícionáló berendezéssel. A kívülrÅ‘l igen impozáns és európai stílusú épület 120 szobája 6 szinten oszlik el. A Broadway, a Central Park és a Hudson folyó kézzel fogható közelsége nagy vonzerÅ‘nek bizonyulhat az idelátogatóknak - az egyéb lehetséges variációk közül Å‘szintén szólva számomra is ez tűnt a legideálisabb választásnak. A vékony, hófehérre meszelt folyosók rengetegében az ember kezdi úgy érezni magát mint egy labirintusban rekedt kisegér, miközben szorgalmasan igyekszik követni az igen céltudatosan elÅ‘tte sietÅ‘ hotelszolgát. Végre megérkezünk a lifthez, amivel a harmadik emeletig utazunk. Bemutatja az alvókabinomat, és a folyosó két végében található fürdÅ‘szobát, majd bájosan elköszönünk egymástól - Å‘ jó éjszakát kíván, én pedig a kijelenetkezésemig nem találkozom majd vele. Bah, még hogy aludni… Péntek este van New Yorkban! Csak egy frissítÅ‘ zuhanyra lesz szükségem, hogy belevessem magam a pulzáló város Å‘rült forgatagába.

A város tömegközlekedési gerincét a 102 éve üzemelÅ‘, 26 vonalból álló metróhálózat adja. Az 1000 kilómétert is meghaladó hálózathosszt 468 megállóhely igyekszik tagolni, melyek jellegükben és küllemükben mind a mai napig Å‘rzik a több mint 100 évvel ezelÅ‘tt épült elsÅ‘ állomások kinézetét - sÅ‘t, a legtöbbjüket még mindig az eredeti (igaz mára egy kicsit megkopott fehérségű) kerámiacsempék díszitik. Mivel a szállásfoglalásom megejtésekor igyekeztem némileg rákészülni az elÅ‘re nem látható tömegközlekedési anomáliákra, és minimalizálni a kockázati tényezÅ‘ket - így a legegyszerűbb megoldást próbáltam preferálni: átszállás nélkül, egy vonalon tudjak eljutni a reptértÅ‘l a hotelig. Ezt sikerült is tetÅ‘ alá hoznom: New York leghosszabb vonalán, a “mindössze” 50 kilóméter hosszúságú Eighth Avenue Express (vagy ahogyan a helyiek röviden hívják, az “A” vonal) személyében tudtam hát megközelíteni célállomásomat.

Bohó túristaként mit sem törÅ‘dtem az intÅ‘ jelekkel, és míg azon morfondíroztam, hogy talán nem csak a puszta szerencsémnek köszönhetem, hogy mindezidáig viszonylag könnyedén és abszolút problémamentesen abszolváltam az idegen környezetben való tájékozódás okozta különbözÅ‘féle közlekedési és tájékozódási akadályokat - majdnem felszálltam az elsÅ‘ szembejövÅ‘ személyvonatra. Én naíva, bele sem gondoltam igazán, hogy pont egy New York nagyságú metropolisztól jöhetnék zavarba. Pedig ha valami, akkor New York képes arra hogy zavarba hozza az embert… Ezért is tartott hosszú percekig a felismerés, hogy talán nem egy pályaudvaron kéne keresnem a metrószerelvényeket. Miután kisilabizáltam, hogy a hatalmas várócsarnok végébÅ‘l nyíló több emeletnyi mélységbe repítÅ‘ lift lesz az én megfelelÅ‘ választásom, máris acélozott léptekkel siettem a beléptetÅ‘kapuk irányába. Amióta New York városát is utolérte a technológiai fejlÅ‘dés, a metrórendszer ikonjaként elhíresült tokenek homályba vészÅ‘ emléknek hatnak csupán - az utazni vágyó közönség mára csak mágneskártyával tud be- és kilépni az állomások területérÅ‘l. Minden állomás bejáratánál hosszú automatasor biztosítja a folyamatos jegyellátást - szerény angoltudásomat latba vetve meg is próbálkozom hogy egy napijegyet varázsoljak magamnak. A legkülönfélébb ATM-eken edzett túristaként én lepÅ‘döm meg a legjobban, amikor ez nem sikerül. Töbsszöri sikertelen próbálkozás után kezd egy kicsit kínossá válni a szituáció - úgy érzem hozzáértÅ‘bb emberi beavatkozásra lesz szükségem. Szólok is a kis kabinjában ügyelÅ‘ személyzetnek, hogy nem igazán értem én ezt a modern rendszert - szánjon meg egy kis szakértelemmel, ha bátorkodhatom ilyen kérésre ragadtatni magam. Emberünk kímért határozottsággal, két gombnyomás után nyújta felém a kártyát, amivel 24 órán keresztül használhatom a város tömegközlekedési eszközeit. Ahogy figyelem a kezeit, rádöbbenek, hogy már az elsÅ‘ választási lehetÅ‘ségnél eltévedtem a végtelen számú kombinációval bíró vásárlómenüben - így hát esélyem sem lett volna jegyet vásárolnom. Egy nagy mosollyal enged utamra jótevÅ‘m - ilyenkor csak áldani tudom ezt a fajta segítÅ‘készséget - nem is csoda hát, hogy hálát adok az égnek, és a megfelelÅ‘ szolgáltatás, utasbarát politika és minÅ‘ség szavakat mantrázom.

Fülledt, párás levegÅ‘ csap meg - ami nem csoda, fÅ‘leg ha az ember a nyári kánikulaszezonba érkezik… Ã?gy valóságos felüdülés mikor begördül a vadonatúj, légkondicionált Bombardier szerelvény a peronra. Ekkor még nem tudtam mire vélni a középsÅ‘, két, elszeparált vágánypárt, de utazásom késÅ‘bbi szakaszán fájó értelmet nyert minden… TudvalevÅ‘leg ugyanis, hogy majdnem minden itteni metrójárat is rendelkezik egy úgynevezett expressz vonallal, ami a gyorsabb eljutás érdekében bizony jó pár helyen egyszerűen nem áll meg, hanem csak áthalad rajta. A szélsÅ‘ vonalakon döcögÅ‘ lokális járatokat így gond nélkül kikerülve a belsÅ‘ sávban gondtalanul száguldhatnak úticéljuk felé. Az elsÅ‘utazók szerencséjével könnyedén kikövetkeztethetÅ‘, hogy megpakolt bÅ‘rönddel, a péntek esti csúcsforgalomban melyik vonalra szálltam: arra az expressz járatra, ami leghamarabb Bronx csöppet sem hívogató kerületében állt csak meg. Ã?gy hát fülem-farkam behúzva igyekeztem visszaszállni immáron arra a helyi járatra, ami várhatóan nem száguld majd tovább a nekem kellÅ‘ megállónál.

Ã?gy történhetett meg az, hogy bár nem egészen 3 órája indultam el a reptérrÅ‘l, még csak ebben a szent minutumban sikerült megérkeznem a szállásomra…

A hatványozottan igaznak bizonyuló biztonsági előírások tükrében és a furfangos építészeti megoldásoknak köszönhetÅ‘en egy jó pár perces mutatványba beletelik, mire az ember kiléphet a különbözÅ‘ csarnokok, átjárók, folyosók és egyéb várók egymásutáni labirintusából, és megpillanthatja a szabad eget, vagy éppen magába szívhatja az elsÅ‘ adagnyi friss levegÅ‘jét (ami a kerozin által átitatott szmogos repülÅ‘téri környezetben kicsit képzavarnak hathat, de hát alkotói szabadság is van a világon, vagy mifene). Ã?gy hát örömmel jelenthetem, hogy mindezt helyi idÅ‘ szerint valamivel 5 óra után sikerült is abszolválnom, és magam mögött tudva Amerika egyik legnagyobb repülÅ‘terét, épp azon feladat megoldásán fáradozom, hogy eljussak a szállásomig. Ehhez egy AirTrain nevű roppant elmés szerkezetet fogok igénybe venni, mely arra hivatott szolgálni, hogy automatizálva a személyi közlekedést a JFK különbözÅ‘ termináljai között eljuttassa az utazni vágyókat az elsÅ‘ tömegközlekedési eszközig. Egy roppant segítÅ‘kész repülÅ‘téri alkalmazott útmutatásának köszönhetÅ‘en máris gazdagabb lettem azon információval, hogy ezt, a kb. 5 perces utazást 5 amerikai dollárért cserébe fogom tudni megtenni. Onnan majd további dollárokat fogok költeni, hogy az amúgy a szállásomig vezetÅ‘ metróutat ki tudjam fizetni - hiszen az AirTrain üzemeltetÅ‘je nem azonos New York város tömegközlekedésének üzemeltetÅ‘jével (persze, jó kapitalistához mérten ennek ellenére van lehetÅ‘ség egy olyan kombinációs megoldásra is, - 7 dollár ellenértékében -, amiben már benne foglaltatik egy utazás egy tömegközlekedési eszközzel is, de egyelÅ‘re úgy gondolom, hogy a napijegyek vásárlása gazdaságosabb megoldás lesz számomra). Mivel be is futott a vezetÅ‘nélküli szerelvény az elsÅ‘ peronra, felgördülünk rá hű bÅ‘röndömmel, és igyekszünk nem eltévedni a szállásunkig…

Helyi idÅ‘ szerint alig egy órája látta meg gépmadarunk az amerikai kontinens keleti partjának legkeletibb csücskét, amit aztán kecsesen bevéve, gyorshamarába le is tette rá hab testét a volt Idlewild Airport ki tudja hányadik kifutópályáján. A New York belvárosának számító Manhattan-tÅ‘l 19 kilóméterre fekvÅ‘ nemzetközi repteret 1963-ban az Amerikai Egyesült �?llamok 35. elnökének tiszteletére keresztelték át a ma is használatos John F. Kennedy International Airport-ra. A világ egyik legnagyobbnak számító 8 terminállal üzemelÅ‘ repterén beletelt egy kis idÅ‘be, mire átjutottam a biztonsági ellenÅ‘rzésen, de szerencsére már rutinosan vettem a kötelezÅ‘ akadályokat, így sem az útlevél, sem pedig a már említett vízumvizsgálat nem okozott különösebb fennakadásokat a bejutásomat illetÅ‘en (bár azt azért pár szóban még fel kellett lebbentenem a rezzenéstelen arcéllel vizslató Å‘r úr elÅ‘tt, hogy ha üzleti ügyben Los Angeles felé tartok, miért állok meg 4 napra New York-ban…). Miután sikerült felvilágosítanom utazásom valódi céljáról, jókedélyűen váltunk el egymástól, és egybÅ‘l, a még Budapesten gondosan kiválasztott mindenttudó térképügyi segítségemhez fordultam. Mivel eme remekbeszabott dokumentum nem tartozott a leggondosabban összeállított kiadványok közé, az amúgy igen segítÅ‘kész helyi szervekhez kellett fordulnom, hogy útbaigazítást nyerhessek. Feladatom ugyanis nem kisebb volt, mint hogy kijussak a reptérrÅ‘l, és valamilyen úton-módon bejussak a városba. A kulcsszó az AirTrain volt…

Valahol az Atlanti-óceán északi fertályán a Delta Airlines Budapest-New York közvetlen járatán: számolok. Próbálom felzárkóztatni magam, és képbehozni az agyam - bár így a felhÅ‘k felett, ahol mindennemű támpont nélkül repülünk, és nem létezik se táj, se más, teljesen elvesztem a fonalat: hogy konkrétan hol is repülünk… Ilyenkor remek alkalmam nyílik hogy révetegen magam elé pillantsak akár több órán keresztül is, hiszen a repülés kellemesen és kényelmesen telik, különösebb incidens nélkül - eseménytelenül szeljük a levegÅ‘t valahol 11 ezer méter magasságban. Bár konfortfokozatilag még mindig elég alacsony egy átlagrepülÅ‘gép-ülés, de legalább nyakpárnáról gondoskodtam. Egyébként a nem elhanyagolhatóan kellemes kiszolgáló személyzetnek és az alkoholválasztéknak köszönhetÅ‘en minden utas méla mosollyal nézi az ülésekbe épített LCD kijelzÅ‘ket, vagy éppen az elsuhanó felhÅ‘nyalábokat. Délutáni járat lévén nemrég megebédeltettek minket: a helyzetbÅ‘l a maximumot kihozván, nagyon ízletes natúr csirkemell, barnaszósz mártással, párolt répával és zöldséggel, valamint sült krumplikockával volt a menü. Az ínyenceknek volt hozzá saláta, kis kifli vajjal és sajttal, ráadásként tiramisu desszerttel. Kezdek gyanakodni hogy Jamie Oliver itt bújkál valahol a fedélzeten, de azután meggyÅ‘zöm magam, hogy valószínűleg már Amerikában vagyunk, és itt mint olyan, a minÅ‘ség alapfogalom… Most éppen a felhÅ‘k legkülönfélébb alakzatait próbálom kibogarászni - mígnem egy aprócska földrészdarabka nem bukkan elÅ‘ alóla. No, ez már Grönland, hiszen hosszú órák óta ez az elsÅ‘ szárazföld amit látunk az óceánból elÅ‘bukkanni. Nem elhanyagolható humorérzékkel jégrémet szolgálnak fel, én pedig igyekszem beazonosítani hogy mennyi idÅ‘nk van még a végállomásunk eléréséig. Az idÅ‘zónákkal természetesen továbbra sem tudtam dűlÅ‘re jutni, miután csak annyit sikerült kisilabizálnom, hogy hazai idÅ‘ szerint 7 óra van, hátradÅ‘lök és feladom. A szemben lévÅ‘ kijelzÅ‘n bár számos csatorna elÅ‘re rögzített műsora és érdektelen filmjei peregnek, vagy ugyan azt a rádióadót hallgatom több órája (amibÅ‘l egy órás hanganyag van elÅ‘re felvéve), vagy kirakatot nézek. Most épp újra bekapcsolták a felhÅ‘s képernyÅ‘védÅ‘t, úgyhogy lehet megint visszafekszem aludni. Ha minden jól megy, legközelebb már New York-ból fogok jelentkezni!

Egész könnyedén elboldogultam az életem során a repülés nélkül - még akkor is, amikor már a szomszéd országokba is derogál a konvencionális utazási eszközöket igénybe venni -, de vannak távolságok, és helyszínek, amiket azért már csak igen problémásan lehetne megközelíteni a levegÅ‘beli utazás igénybevétele nélkül. �?gy érkezett el nem egészen pontosan majdnem 3 évvel ezelÅ‘tt az a pillanat, hogy elveszítsem a légi szüzességemet. Nem lacafacáztam, rögtön ráraboltam a nagyhalra: hiszen nem elég hogy a világ túlsó végébe indultam (Los Angeles, Kalifornia), de mindezt az utolsó pillanatban történt leszervezésnek köszönhetÅ‘en 2 légitársasággal és 3 átszállással tettem meg (ha már homár, legyen kövér felkiáltással)… A 24 órásra nyúlt maratoni hánykolódás ellenére élveztem minden percét: a felszállást, a repülést, a kilátást, a légikisérÅ‘ket, az italokat, az ételeket, a repteret, a felfordulást, a rendszert - szóval mindent. Kicsit talán az újdonság varázsa, a sebesség, és az egész hangulat miatt tudtam azt mondani, hogy repülni jó! Azután jött a második, a harmadik, majd idÅ‘vel a sokadik légiút a sorban. A szigorított és repterenként változó biztonsági előírásokkal, az útlevél ellenÅ‘rzéssel, a poggyászellenÅ‘rzéssel, hogy ez aztán a spártai körülmények között zajló utazásban teljesedjen ki (ha csak a fehér ember számára megfizethetetlen Business és Elite Class-okat nem számoljuk) - már viszont nem egészen az a gyermeki mosoly ült ki a szám szélére, ami eleinte… Szépen lassan eljutott a technológiai fejlÅ‘dés odáig, hogy akár egy nettó másfél órás repülőút is belekerülhet 5-6 munkaórába, amit tétlenül, ácsorogva, és várakozva kénytelen eltölteni a tisztelt fizetÅ‘ utas. Szóval kérem szépen arra a megállapodásra jutottam, hogy repülni, bár továbbra is fantasztikus élmény: egyben logisztikailag és mint velejáróilag egy világkatasztrófa.

Repülés közbeni elmélkedésünket hallották…

Míg lassan feltűnik a biztonságot jelentő szárazföld a gép szárnyai alatt, én kvízkérdésekre válaszolok. Ha a sors kifürkészhetlen hóbortjai okán nem adatott meg számodra egy jobbfajta nyugat-európai állampolgárság, és egy léha ötlettől vezéreltetve arra adnád a fejed, hogy amerikai földre lépj, akkor nagy valószínűséggel már találkoztál a vízumkötelesség remekbeszabott intézményével. Az amerikai törvényhozás által elfogadott jogszabály értelmében a bevándorlás exponenciálisan növekvő számát megakadályozandó, a kormányhivatal kihelyezett szervei (jelen esetünkben a budapesti amerikai nagykövetség konzuljai) bírálhatják el, hogy jogosult vagy-e a személyeddel az USA területére lépni, avagy sem. Mivel számukra munkaköri előírásként minden nem amerikai állampolgárt potenciális bevándorlónak kell tekinteni, a gyanútlan utazónak nagyon komoly tényekkel kell alátámasztania, hogy nem fog bevándorolni és illegálisan letelepedni a lehetőségek hazájában. Ennek megvan a maga nagyon romantikus kis menete: kezdve a betelefonálós televíziós műsorokat meghazudtoló időpontfoglalásról, 400 forintért percenként + �?FA, amit utána igazolás-hegyekkel, paksaméta pakkokkal, és dokumentum-erdőkkel még megkoronáz egy személyes interjú - itt tudod alátámasztani az ártatlanságodat, és hogy minden kétséget kizárólag szeretett hazádhoz köt az anyaföld. Ha makulátlan előéleted és hozott irataid meggyőzőek, zöld utat kaphat a kérelmed.

Ez esetben pezsgÅ‘, boldogság, tüzijáték, örömkönnyek - már ameddig meg nem tudod, hogy a dolog itt még koránt sem ért véget! A nem bevándorló vízum ugyanis nem jogosít automatikus belépésre az Egyesült �?llamokba, hanem csupán egy ígérvény. Ez a nem túl szimpatikus kifejezés annyit tesz, hogy a célállomás helyszínlén (értsd: amelyik repülÅ‘térre érkezel) az �?llampolgársági és Bevándorlási Ãœgyek Hivatalának tisztviselÅ‘je fogad, aki egyszemélyes döntnökként jogosult megadni, avagy elutasítani a belépési kérelmedet az országba (miután egyeztette a hazádban digitálisan leadott biometrikus azonosítóidat, vagyis az ujjlenyomataidat). A kedélyes beszélgetés nem tart tovább pár másodpercnél - ez alatt olyan rutinkérdéseket tesz fel, amely alapján kideríthetÅ‘ hogy mi az utazásod célja, beszélsz-e egyáltalán angolul, és eléggé izgulsz-e ahhoz, hogy blöffölj, ahelyett hogy igazat mondanál. Az ehhez kapcsolódó iratokat pedig még itt a gépen, egy igaz / hamis játék formájában kell véglegesíteni (például hogy kaptál-e katonai kiképzést, van-e vegyészi képzettséged, kapcsolatban állsz-e terrorista szervezetekkel…). A nagy megkönnyebbülés csak a tisztviselÅ‘ igenleges bólintása után szállhat Rád, és léphetsz be az országba…

Megszületett! A méregkék szemű, és formás alakú gyermekem 14.8 kilóval látta meg a napvilágot, miután minden szükséges kelléket belepakoltam. Å? lesz ugyanis második amerikai utam hűséges társa, és fegyverhordozója, a lelkem és testem, a ruhám és életem. Valamint Å? lesz az, aki hazacipeli helyettem a rengeteg és feleslegesen megvásárolt kacatot. A bÅ‘röndöm… Amerika már csak ilyen. Nagy és hatalmas. Nem hiába, hogy már a repülÅ‘téren is - ahonnan jelen pillanatban is jelentkezem - 3 órával az indulás elÅ‘tt megnyitja kapuit a beszállást intézÅ‘ Delta. Budapest - New York. Ez áll a táblán, ide kirándulok én is, hogy világot lássak, élményeket tapasztaljak, és végül alig 4 nap múlva továbbálljak a világ legnagyobb szakmai kiállítása felé, ez E3-ra. Maradjatok velem, és kövessük együtt az amerikai álmot, lehetÅ‘ségeket, látványosságokat és csalódásokat. ElsÅ‘ körben a Nagy Almából. See ya’!

Az 5 és fél órás szettel készülÅ‘ mester ez évi látogatásának apropóját a legutóbbi, Elements of Life című albumával megegyezÅ‘ elnevezésű világkörüli turnéja adja. Ã?m ami újdonságot jelent eddigi magyarországi látogatásaihoz képest, az a “mindössze” 16 kamionnyi a fény-, hang- és effekt-technika, ami Hollandiából érkezve garantálja azt a minÅ‘séget, amit a 84 országba eljutó turné minden állomása megérdemel. A felszerelések minÅ‘ségével kapcsolatban olyan információk hangzottak el a szervezÅ‘k szájából, hogy a legnevesebb cégekkel együttműködve, kifejezetten erre a turnéra gyártott elemeivel, soha sem látott technológia fog felvonulni Magyarországon. Hát milyen kihívás ez, ha nem olyan, amit már csak azért is el kell fogadni, hogy party-videókon edzett szemeim ezúttal testközelbÅ‘l is megtapasztalhassák ezt az élményt.

Még mielÅ‘tt nagyon belemerülnénk itt az észosztásba, elöljáróban csak annyit szeretnék megosztani az igen tisztelt nagyérdeművel, hogy jelen sorok írójának életében eddig nem nagyon kaptak centralizált szerepet az ilyen és efféle rendezvények. Tömegben azért már persze volt, többféle szituációban is, sÅ‘t még koncerten is, de “arénás”, “egylemezlovasos” bemutatót még soha sem tartott neki senki. ??gy hát hÅ‘sünk fokozott várakozással tekintett ama május 26-ai éjszaka elé, mely számára az elsÅ‘ ilyen jellegű élménnyel szolgált. FÅ‘leg, merthogy a tegnap éjjel kishazánkba látogató, és az eddig már háromszor is az év DJ-jének választott holland lemezlolvas, Tijs Verwest úr, közismertebb nevén DJ Tiësto régóta hallgatott kedvence volt.

Akik hozzám hasonlóan még csak kívülrÅ‘l szagolgatták az ilyen és efféle rendezvényeket, azok biztosan meglepÅ‘dnek azon (ami a törzsközönség számára teljesen hétköznapi dolognak számít) hogy maga az esemény csak valamikor 10 órakor veszi kezdetét - természetesen este (ám még ekkor sem a fÅ‘attrakció, hanem csak egy bemelegítÅ‘ember próbálja ráhangolni a közönséget az est fénypontjára). �?gy, mint két tiszteletjegy boldog tulajdonosa, rezignált arccal, és a rutinosság lehetÅ‘ legnagyobb látszatával indultam találkozóra T ügynökkel, aki társam volt eme nem mindennapi megpróbáltatásban. Mert gondolom még Ti sem próbáltatok túlélni több ezer decibelt és egy késelést füldugó és páncélmellény nélkül? Hát mi sem. ??gy hát improvizáltunk…

Éjfél elÅ‘tt nem sokkal érkezünk a rendezvénynek helyt adó Syma Sport- és Rendezvényközpont bejáratához, amihez még csukott szemmel is eltalálnánk, köszönhetÅ‘en a már messzirÅ‘l is hallható kiszűrÅ‘dÅ‘ rigmusoknak. Itt úgy tűnik nem csak magányos párosunk szánta el magát a bejutásra, hiszen közel félezred magunkkal próbáljuk átpréselni magunkat az uszkve két ember széles bejárati kapun, hogy jegyünket trendszetter karszalagra váltsuk (ez okozott is kisebb problémákat: állítólag akik elÅ‘bb érkeztek, mégtöbbet vártak a felkészületlen beléptetÅ‘rendszer miatt). Az igazi party-arcok persze ezt a mozdulatot már a nap folyamán elvégezték, így Å‘k peckesen vonulhattak be 2 másodperc alatt az ellenÅ‘rzÅ‘ponton… Mi egy biztonságis kolléga kegyeinek köszönhetÅ‘en hamar túlesünk a kötelezÅ‘ procedúrákon: vonalkód-leolvasás a jegyrÅ‘l, majd a csarnokhoz vezetÅ‘ védett úton a karszalagról is. Végül a kígyózó sor egy fémdetektorba torkollik. Példátlan biztonsági intézkedés? Aligha. FÅ‘leg, ha a nyakbaszúrt vendéget kérdezzük.

�?m addig amíg ez be nem következik boldog tekintetek lesnek vissza ránk mindenhonnan: az áltag 22-24 év közötti korosztálynak kellemes hangulatot biztosít a bejutásunk pillanatában (00:03) már a pultban munkálkodó Tiësto. Belekapaszkodunk az elÅ‘térben barátságtalan, ámde legalább trendi árakon értékesített 700 forintos Red Bull-os flaskába, majd belevetjük magunkat a 8000 négyzetméteres arénába. �?szintén szólva egy kicsit meg vagyok illetÅ‘dve hogy ilyenkor mit kell érezni, mert elÅ‘ször csak arra lettem figyelmes, hogy a belsÅ‘ szerveim elÅ‘bb kezdtek el táncolni mint én, másodszor pedig hogy dübörög a dobhártyám (bár ez a kettÅ‘ valószínűleg erÅ‘s ok-okozati összefüggésben állhat egymással…). Meg is állapodtunk T ügynökkel, hogy a terem közepénél semmiképpen sem fogunk beljebb kommandózni, mert egyrészt már így is bÅ‘ven elég hangos a szórakoztatásunkat elÅ‘segíteni hivatott technika, másrészt az elÅ‘rébb található keménymag zúzásában nem szeretnénk halkonzervként préselÅ‘dni egymáshoz (bár, a party-girl felhozatal magasfokú minÅ‘sége miatt ezen álláspontunkat a késÅ‘bb revidiálni voltunk kénytelenek). Szóval ott álltunk az aréna közepén és vártuk a csodát. A hangerÅ‘tÅ‘l lebegÅ‘ nadrágomban próbáltam magam átadni a hangulatnak, amit a valóban egyedülálló fénytechnika és a helyenként egész kultúráltan játszó Tiësto (kiegészülve a színpadon élÅ‘ben fellépÅ‘ segítÅ‘ivel: Christian Burns, B.T., JES és még mások - akiket Trance suttyósági hiánnyoságaim miatt nem voltam képes felismerni) kettÅ‘se okozott, de a csoda valahogy elmaradt. Nem mondom, a show elemei valóban fejedelmire sikeredtek, viszont a tervezÅ‘k elkövették azt a végzetes hibát, hogy ezeket igyekeztek nagyon decensen elszeparálni egymástól, és igen szűkmarkúan bánni az effektekkel. Értsd ezt úgy, hogy számonként ha 2-3 különbözÅ‘ hatással próbáltak a kedvünkben járni, a nagyjából 40-50 effekttel bíró repertoárból. Lehet, hogy csak tapasztalatlanságom okán merülhetett fel bennem ez az igény, és a rezidens party-látogatük körében ez bevett rendszer, illetve megszokott dolog, de számomra hiányzott a nagy extázis érzés, az effekt-orgia, illetve az a földöntúli lebegés, ami még akár szintetikus rásegítgés nélkül is elérhetÅ‘ egy ilyen kaliberű elÅ‘adóval és egy ilyen háttérrel. Persze lehet hogy csak sok volt az az 5 és fél óra számomra, és ebbÅ‘l adódóan olyan számok is elÅ‘kerültek amikrÅ‘l életemben nem tudtam hogy léteznek, valamint sok volt a keményebb rész is, de néha azért megemberelte magát idolunk, és olyan számokat kevert le, amitÅ‘l tényleg borsódzott az ember háta (és ijesztÅ‘en modern látványtechnika igyekezett meggyÅ‘zni minket arról, hogy ez már a jövÅ‘).

Ilyen, nagyobb volumenű koncerteken szükségszerű beiktatni néhány kisebb pihenÅ‘t, illetve felfrissíteni magunkat egy kis levegÅ‘vel is (ha nincs olyan szerencséje az embernek hogy beálljon a technikai pult elé, ahonnan amúgy is jön a friss levegÅ‘ az ott munkálkodó ventillátorokból), amit sokan önmaguktól is megtettek, köszönhetÅ‘en a hatékony magyar rendÅ‘ri szerveknek, akik könnygázzal árasztották el az aréna egyik részét. A híradások errÅ‘l ugyan elÅ‘szeretettel hallgatnak, az mindenesetre elgondolkodtató, hogy hogyan tudnak késekkel bejutni egyesek egy ilyen szigorúan védett és ellenÅ‘rzött létesítménybe. A helyi biztonságiak több szúrt sebrÅ‘l meséltek, két, állítólagosan “nagyon nagy” ember egymásnak esése következtében - mi csak áldhatjuk a szerencsénket hogy kimaradtunk a buliból. De azért a taknyuktól és nyáluktól krákogó több százas tömeget, akik delíriumos jókedvükbÅ‘l feleszmélvén pánikszerűen próbáltak friss levegÅ‘höz jutni, szintén nem irigyeltük.

A kis intermezzo után visszatérve a hadszíntérre, meglepően tapasztaltuk hogy mintha Tiësto mester is magára talált volna, mert 3 órányi pörgés után rálelt a slágerszámait tartalmazó etüdjére. Innentől kezdve kezdődő fáradtság ide, vagy betonkockásuló végtagok oda: kötelezőnek éreztük átadni magunkat a legnagyobb trance-himnuszoknak. A folyamatosan mosolygó, és a kamerák keresztüzében álló Tiësto játszik a tömeggel: tapsoltatja őket, a kamerába int, és megtapsol minket is. Félelmetes hogy mennyire összhangban állnak a DJ pult mögötti óriási kivetítőn látott képek a zenékkel - külön ide rögzített jelenetek pörögnek, amit néha kiegészít a színpadkép elképesztő látványvilága. Valljuk be nem sokat láthatunk fedett csarnokban tüzijátékot, vagy éppen óriási csillagszórókat, de a ímagasba szökő több méterre felszálló lángcsóvák sem számítanak szokványos színpadi elemnek a hazai produkciókban. Szóval helyenként tényleg csak ámulunk és bámulunk - ilyenkor érződik igazán a produkció ereje.

Nagyjából fél négy felé döntünk úgy konszenzus-szerűen hogy elfogyott beőlünk a kraft - bármennyire is élvezetes lett addigra a szett, leragad a szemünk. ??gy hát az Adagio for Strings dallamaira győztesként hagyjuk el az arénát, és néhány szép elméket a hátunk mögött. Azért ezek után egy Pault is szívesen megnéznék így testközelből.

Ez egy példa egy WordPress "oldal" használatára. �rj néhány szót magadról és a blogodról, hogy a látogatóid jobban megismerjenek! Számtalan ehhez hasonló oldalt készíthetsz, melyeket a WordPress-en belül tudsz szerkeszteni.